Első fejezet

Kedves őrzők,

Örömmel közlöm veletek, hogy megérkezett az első fejezete a történetnek, amelynek elolvasásával hivatalosan is megkezdődnek a kalandok és bonyodalmak, Lemúria birodalmában. Legyetek résen miközben e sorokat kutatjátok, meglehet, hogy veszély leselkedik rátok.

U.I.: A hibákat folyamatosan javítjuk.

***

 Magányosan ülök birodalmunk egyik lepukkant kocsmájában, és két kezem között egy korsó hideg sört szorongatva bámulok a semmibe.  Azt hiszem, egy kicsit szédelgek már, talán jóval többet ittam, mint amennyire szervezetemet sikerült felkészítenem az idő kegyetlen múlásával, - de, hogy őszinte legyek, nem érdekel. Egyszerűen csak próbálom kiélvezni azt, ami még élvezhető és ami talán holnap hirtelen foszlik darabokra. Ez nem más mint silány életem, melynek középpontjában egy megoldást nem ismerő gond tátong álmosan, mert már unja magát.

 Felemelem poharam, hogy kiszürcsöljem belőle az utolsó kortyot, majd a magas, szőke pincérfiúra szegezem szemeimet és kérek egy újabb menetet. Gúnyosan megjegyzi, hogy eleget ittam már, de meg sem hallom, elengedem füleim mögött és csendben várakozom tovább. Percek múltán kapom csak meg italom, és bánatosan, gondolataimba feledkezek. Rég elhunyt apám arcképe, s hőstettei táncikálnak emlékeim halmazának legtetején, felidézve bennem a hasznavehetetlenség keserű érzését és a bűntudatot, mely lassan mar belülről. Újabb slukkot engedek szabadjára ajkaimon keresztül, és élvezem, ahogyan az kellemesen lehűti forró torkomat. Körülbelül tízen fordultak be ide hozzám hasonlóan, és folytatják bánatukat az alkoholba, vagy éppen ellenkezőleg, ünnepelnek valamit, ami boldogságot csempészett az életükbe.

 Tőlem jobbra - pontosan két székkel odébb - egy veterán borozgat szótlanul. Régebben egy volt azon őrzők közül, akiket felderítőknek nevezünk. Bátran lopakodott a Sena erdő árnyas oldalára, hogy olyan információkat birtokolhasson, amelyek megmenthetik az emberi fajt és annak jövőét. Szép időket élt, mindaddig, míg egy bestia lenem tépte bal lábát, ezzel megfosztva életének értelmétől.  Egyesek szerint egy sárkány varázsolt végtagjából rideg húsdarabot, mások azt terjesztik, egy acramantula tehet a történtekről. Bárhogy is zajlott a harc, a lény győzelmet aratott, s bizonyára ennek a szegény ördögnek senki sem kíván a helyében lenni, egyedül megöregedni, egy régi, már-már romokban heverő faházban. 

 Míg én magamba roskadva a holnapi napon tanakodom, addig valaki megtöri a bal oldalamon pihenő szék nyugalmát.

 - Egy kancsó sört kérek – mondja, s közben megsimogatja két karját. Egyszeribben gerincem mentén eluralkodik a libabőr. Valószínűleg a mellettem ülő fiatalembernek köszönhetem, mivel akarata ellenére becsempészte a korai tél hűvös levegőjét. 

 Magas, vékony fiú, akit látszatra egy könnyed fuvallat is elsöpörne a föld felszínéről, ám barnán tündöklő szembogarai megkérdőjelezik ezt, hisz erőt és vakmerőséget sugároznak, ezzel kompenzálva testi hiányosságait. Aranybarna tincsei rakoncátlanul szóródnak szét homlokán, amelyen talán egy-két finom barázdát vélek felfedezni, míg vékony ajkai elszíneződtek a kint lévő alacsony hőmérséklettől. Régi, kopott ruhákat visel, s derekán egy övet, ami bőrből készült. Nyakánál egy kötés díszeleg melyet a hátára terített. Bundás köpenyének egy fontos része; két oldalán egy-egy barna szütyő kapott helyet, miket percekkel ezelőtt vettet a padlóra. 

 – Köszönöm – szólal meg, ezáltal elvonva a rá irányuló figyelmem. – Mennyi lesz?

 – Két steksz – válaszolja magabiztosan Luka, a pult túloldaláról.

 – Két micsoda?

 – Steksz – szólalok meg végül, s ezt követően elfogyasztom a már sokadik üveg korsóm, utolsó cseppjét is. – Nálunk így nevezik a suskát – felelem, mire ő még mindig értetlenül néz rám. Mostanra megbizonyosodtam, hogy ez a kölyök, idegen helyről érkezett. Biztosan őrült – gondolom magamban. – A pénzt.

 – Á, értem. Két arany? Miért ilyen sok? – kérdezi miközben átnyújtja a fizetséget Lukának.

 – Figyelj, haver – bal tenyerem csontos vállára helyezem és így folytatom : - Fogalmam sincs, hogy rosszul informált vagy-e, vagy egyszerűen csak őrült aki a halál hátborzongató társaságát keresi, de Lemúria, nem a legbiztonságosabb hely, sőt, egyenesen a legveszélyesebb, hisz – hangom elcsuklik, szemeim vélhetően keresztben állnak, de sikerül befejeznem mondatom – minden honnan szörnyek leselkednek. Nehéz idők járnak, tudod? És a kérdésedre válaszolva, mindenkinek szüksége van a pénzre – úgy néz rám mint egy nagyon részeg emberre aki hülyeségeket beszél, s  minden bizonnyal megvan rá az oka. – Nos,  ötleted sincs, hogy mi vár itt rád, ugye? Mert akkor értem, mi vonzott ide, ugyanis a táj olyan, akárcsak a mesékben, viszont ha mindennel tisztában voltál és mégis betetted a lábad erre a helyre, akkor csak ostoba lehetsz.

 – Nem vagyok ostoba és rosszul informált sem, azért jöttem, mert őrző akarok lenni – combjára csap, s közben megkóstolja a poharában lévő sárga itókát. Nevetni kezdek az egyszerűen röhejes kijelentésétől. – Valami gond van?

 – Csak vicces srác vagy – nevetek tovább, viszont dermesztő tekintetétől kacajom abbamarad. – Ó, te jó ég! Komolyan gondolod a dolgot.

 – Persze, hogy igen – bólint helyeslően. – Miért olyan furcsa ez?

 – Voltaképpen természetes a korosztályodnál. Luka, kérek még egyet – szólítom meg a szőke fiút.

 – De hát már így is eleget ivott, hadnagy – hallom fülsértő válaszát.

 – Semmi közöd hozzá, Krupin – mordulok rá. Micsoda kiszolgálás.

 – Maga egy hadnagy? – faggatózik az idegen.

 – Úgy tudom – megcsikargatom viszkető orrom, persze nem udvariatlan, esetleg undorító módon.

 – Nem értem. Akkor miért mondja azt, hogy őrzőnek lenni egyenlő az öngyilkosságal?

 – Nem mondtam ilyet. Csak arra céloztam, hogy itt senki sem akar az lenni, kivéve a kíváncsi, nagyon bátor személyiségeket, vagy azokat, akik komoly agysérüléssel rendelkeznek. 

 – Én az első kettő közé tartozom, efelől biztosíthatom. Egyébként a nevem Colin Lockhart – kezét felém nyújtja, amit rögvest viszonozok.

 – Tate Blackwood. Örvendek Colin. Honnan érkeztél?

 – Tengeren túlról, egy kisebb falúban éltem, mígnem megelégeltem és úgy döntöttem visszatérek – mosolyog szerényen.

 – Vissza?

 – Igen. A szüleimmel itt éltünk egészen 5 éves koromig, aztán úgy döntöttek elmenekülnek, mert nem bírták a folytonos rettegést.

 – Érthető. Szóval egy lemúrral van dolgom – finoman megpaskolom vézna hátát, mire kicsit elhúzódik.

 Órákkal később, még mindig Collin társaságában, ücsörgök Luka apjának foszladozó kocsmájában. Önfeledten iszogatunk mikor bort, mikor sört, és poharat, pohárra halmozunk, miközben megvitatjuk nagy álmát, miután oly nagy áhítattal sóvárog. Éjfél lehet már, s talán el is múlt, de egyre többen kanyarodnak ebbe a rokonszenves sörözőbe, ahol a a végtelenségig elütik az időt. 

Az ajtó újfent nyiszorog, most fülsértőbb zajt csapva, aztán kinyílik és mindenki döbbenettel figyeli az ott lévő lányt, aki a falap bezárásával próbálkozik. Miután sikerrel jár, megfordul és körbenéz. Eperszőke haja elázott a kint tomboló vihartól, s a ruhái is csurom vizesen tapadnak bőréhez. Keze, lába remeg, miközben lassan a pulthoz sétál. A férfiak minden mozdulatát boldogan lesik, és pár barom, büszkén megszólítja, azt hangoztatva mennyi élvezettel a magáévá tenné őt, - persze teljesen más szavakat dobálva felé.
 A lány csendben marad. Elpirult arca arról árulkodik, elszégyellte magát, ennyi hímnemű személy között, pedig erre semmi oka sem volna. A kiszolgáló fiú is fondorlatosan méri végig tekintetét rajta, minden bizonnyal piszkos ötleteket fontolgat furfangos elméjében, mert nem olyan hülye ő, amilyennek mutatja magát. A mellettem ülő szintén a nőt bámulja, ám két szemében látom, nem mocskos dolgok járnak a fejében. Talán még nem látott ilyen szép teremtést, mert tény és való, a hölgy szépségben nem szenved hiányt. Hallom ahogyan halkan rákérdez, nincs-e egy kiadó szoba itt, vagy másutt, ahol álomra hajthatja fejét, amíg tart a vihar, de hamar elszomorodik, mikor megtudja még járnia kell keveset a legközelebbi panzióig. Megköszönni a szőke fiatalember válaszát, majd ezt követően, úgy dönt azonnal tovább áll és elindul a kijárat felé, ám valaki útját állja. Egy részeg legény, akinek már rég ágyban volna a helye. Mocskos szájába harap és perverzen mosolyog az előtte álló ijedt lányra, aki csak távozni szeretne.

 – Szia madárka – barna hajába túr, ami zsírosan csillog a félhomályba. – Nálam nyugodtan alhatsz, ha gondolod. El is szórakoztatlak az éjszaka folyamán – egy pillanatra züllött barátaira mered, majd visszapillant a lányra. – Na, mit szólsz? 

 – Köszönöm, de nem. Inkább megszállok máshol. Messze tőled – válaszolja a vöröske és megint csak elindul, sikertelenül.

 – Gondold át – a fiú erőszakossá válik, megragadja a nő két csuklóját, és gorombán rángatni kezdi őt. Mindenki felugrik, de senki sem tesz semmit. – Játszunk kicsit. Jó lesz, meglátod - hirtelen elém villan, hogyan erőszakolja meg és teszi tönkre hátralévő életét egy ártatlan személynek, csakhogy ő bűnös módon élvezkedjen és kielégítse magát.

 – Engedd el! – Jelentem ki ellenmondást nem tűrő hangon.

 – Nicsak, Blackwood hősködik. 

 – Azt mondtam, hagyd békén – lábaim felé lódulnak, s érzem, kezd elfogyni a türelmem.

 – És mi van, ha nem akarom, hadnagy? Mi lesz akkor? – továbbra sem ereszti, ezzel még jobban feszegetve a húrt.

 – Akkor átéled a poklok, poklát – karjaimat összefonom, a közelében telepszem le és nyugodtan hozzáteszem :  – Mert először helyben hagylak, úgy, hogy a saját apád sem ismer rád, majd miután begyógyult minden seb, ami az arcodon pihent meg kényelmesen, újra felkereslek és megint elverlek, mint egy mocskos dögöt. Heteken át kísérteni foglak, s legrosszabb rémálmod leszek. És ezzel még koránt sincs vége, mert hónapok múlva, mikor már azt hiszed felszívódtam és nem bántalak többé, elkaplak és az apád késeivel, - mert ha jól tudom, hentes, -  kiheréllek, megkeserítve az egész életed. Ezek után úgy döntesz öngyilkos leszel, mert annak már nincs értelme élni, akit a hímvesszője vezetett, de az már megszűnt létezni. Na, mit szólsz? Gondold át – idézem szavait, gúnnyal fűszerezve.

 Remegve elengedi a lányt és mérgesen kirohan a teremből a tomboló időbe. Colin megveregeti a vállam, fülemhez hajol, és halkan suttogni kezd: szép volt! Elhúzom ajkaimat és némán észlelem, ahogyan a büszkeség szétáramlik bennem.

 – Köszönöm – hálálkodik a lány, miközben egy könnycsepp gördül le piros orcáin.

 – Szívesen tettem. Tényleg nincs hol megpihennie?

 – Nincs – tekintetét a földre szegezi, s térdtől fedetlen lábait, keresztezi.

 – Nálam meghúzhatja magát az éjjel. De, csak ma. Colin, neked van hol aludnod?

 – Kivettem egy szobát – válaszol az új barátom.

 – Jöjjön – kanyarodom a lányhoz, majd a megfogom kezét és elindulok vele. – Remélem nem zavarja. Nem akarom, hogy eltévedjen, s egy perverz idiótába fusson – fáradtan bazsalyog és fejével jelzi, hogy semmi gond. Naiv lány. Könnyen megbízik bennem, pedig sorozatgyilkos is lehetnék.