Második fejezet

Sziasztok gyakornokok! Elhoztam a második fejezetet, s őszintén remélem elnyeri a tetszéseteket, aminek a jövőben majd hangot is adtok. Jó olvasást nektek!

***

 A tomboló vihar is elcsendesült végül, a kövér esőcseppek helyét a titokzatos holdsugarak átvéve. Utamon csend kísér végig és egy - a beszédben - visszafogott nő, kinek eperszőke fürtjeivel pajkosan játszanak az éjszaka meggyötört szelei. Sietve lépdelünk a saras ösvény földjén, s néhány kisebb tócsa harmonikus nyugalmát is sikerül megzavarnunk. Megviselt bakancsom talpát erővel eresztem a talajra, - zajt csapva a már zavaróan békés erdőben -, s közben tekintettem gondosan a fákon és azok között legeltetem. Aggódni kezdek és minden mozzanat gyanússá válik számomra. Furcsa érzés kerít hatalmába, mintha valaki, esetleg valami minket figyelne a támadás megfelelő időpontjára várva. Bár meglehet, paranoiássá váltam az évek során.

 – Megtudhatnám a becses nevét, hölgyem? – a lány arcát a köpönyegén levő rongyos csuklyával takarja. Hosszú másodpercek elteltével válaszol csak ártatlan kérdésemre:

 – Killian Johan – mondja suttogva. Nem néz rám egy röpke pillanatra sem. Szégyenlős teremtés, aki bizonyára zárkózott személyiség és naponta álarc mögé bújik, hogy érzékeny szíve elviselje a nehézségek terhelő súlyát.
Vagy talán csak hazudik nekem.

 – Férfi nevet visel? Érdekes. Miért?

 – Hát...öhm... erről a szüleimet kérdezze – váratlanul lerántja hajáról kapucniját, felfedve szép arcának már majdnem tökéletes vonásait. – Nem szeretnék tolakodó lenni, de, maga Thomas Blackwood rokona? – smaragdzöld szempárja engem bámul, s tisztán visszatükrözi kíváncsisága tűzét, melynek lángja konokul égetheti szívét odabent. Biztosan tévedek, de mintha már láttam volna. Olyan ismerősnek tűnek az arcát díszítő gödröcskék, telt, rózsaszín ajkai, s még két tündöklő szembogara is. Láttam már valahol.

 – A fia vagyok – hangszínem mély, s keserű is egyben. A hiányérzet makacsul tör fel bennem pár emlékkel párosítva. Újfent a bűntudat mardossa silány lelkem, míg szemeimben könnyek csillannak fel, melyeknek nem engedek utat, inkább megszokott helyükön marasztalom őket. – A nevem Tate, Tate Blackwood – felé fordítom pillantásom, és elmosolyodom.

 – Tudja, Tate, az édesapja csodálatos ember volt, és emellett bátor őrző is.

 – Talán ismerte őt?

 – Kiskoromban láttam párszor, de semmi több. A köznép sokat beszél róla, és én szeretem hallgatni őket, amint azt ecsetelik, hogyan mentette meg több száz ember életét, míg, mígnem...

 – Meghalt.

 Utolsó mondatom hallatára Killian arcára szánalom és megbánás ül ki. Bocsánatot akar kérni, s száját is beszédre nyitja, hogy kiejtse azt a rövid szócskát, mely annyi érzést rejt magában, ám mégsem teszi, ahelyett rémülten néz körbe. Nem messze tőlünk egy recsegő hangot eresztenek útjára, majd egy újabbat, s azt követően még egyet. Mutató ujjam széles ajkaimhoz emelem, a lány tudatára adva, hogy egy eltévedt szót se adjon ki, ha kedves az élete, aztán nesztelenül leeresztem testem, majd cipőmből kikapok egy tőrt. A vészjósló hang felerősödik, mintha már a közvetlen közelünkben volna, majd egyszeribben elcsendesül, én pedig magamhoz rántom Killiant, amibe minden porcikája belerezzen.

 – Fogja ezt – puha tenyerébe csempészek egy piciny kulcsot, miután folytatom mondandóm: – Az az érzésem, hogy percek kérdése és valami ránk fog támadni. Én majd elvonom a figyelmét, amíg maga elrohan, rendben? – helyeslően bólint, s szipogni kezd. Biztosan halálra rémült. – Ne álljon meg, ameddig egy fából készült viskóig nem ér. Oda menjen be és rejtőzőn el. Ne nyisson ajtót, csupán csak akkor, ha három kopogást hall. Az leszek én. Világos?

 – Igen – hangtónusa ijedten csapódik füleimhez.

 Megint bolyongó hangokat hallok, viszont immáron az éjfekete égbolt felől. Elengedem a karjaimban lévő lányt, majd tekintetem felvezetem, s a szembetűnő teliholdon kívül semmit sem látok. Sehol egy árva csillag, esetleg egy emberhúsra éhezett bestia minek csökönyös üvöltése még mindig kristálytisztán zúg a sűrű erdő bájai között.

 Hirtelen egy méretes árnyat vélek felfedezni az éjszakai fények homályában. A ködös felhők idegesítő léte miatt nem látom pontosan mivel állunk szemben, viszont a lény két szárnya teljesen kivehető.

 Ösztöneimre hagyatkozom melyek egy termetes sárkányhoz vezényelik zavaros gondolataim sokaságát.

 Killian tehetetlen pillantására eszmélek, melyben már nem a vágy csillog, hanem  a rettegés hátborzongató érzése. Hatására rohanni kezdek egyenesen a Fény erdejébe, amely most ironikusan a legsötétebb hely az országban. A szörny reakciója megfelel elvárásaimnak, hiszen utánam ered, szárnyaival ide-oda csapkodva a magasban.

 – Fusson Killian! Meneküljön, ahogy csak bír! – torkom szakadtából kiálltok felé, mire észbe kap és követi tanácsom, ameddig én hangosan fütyülni kezdek.
– Heey te, sárkány, gyere és kapj el! Csak ennyire futja, behemót? Többet vártam egy akkora bestiától mint te – próbálom feldühíteni kósza szavaimmal, habár tudom egy fikarcnyit sem ért a mi nyelvünkből, de ez mégsem tántorít el.
– Ugyan már, tűzokádó, ennél jobban is megy – hallom ahogyan felettem repked, haragos kiáltásokkal megajándékozva. Nagyot nyelek, s az iramot fokozva, tovább futok. Lábaim fáradtak és tüdőm is mohón levegő után kapkod, de nem lassítok, legalábbis még nem. – Gyerünk Tate, ezzel a semmirevaló tőrrel is megtudod csinálni. Képes vagy rá – buzdító beszédem befejeztével megállok, Sena egy - a vadászatra - ideális pontján.

 Minden oldalból komiszan az ég felé nyúló ágak vesznek körül, így a föld fedte szabad terület elég keskenynek bizonyul, mégis elegendő egy landolás végrehajtásához. Aztán egyszerre por tátong mindenütt. Becsukom szemeim egy elveszett minutum erejéig, s mikor megint kitárom őket, egy borzalmas teremtmény fogad. Testét vörös pikkelyek borítják, hosszú orrban végződő pofáját aranyszínű tüskék veszik körül, szeme látványosan ki van dülledve és engem méreget. Olyan sárkány, ki jóízűen fogyasztja el világunk állatait, ráadásul az ember csontja sem taszítja el, sőt kedvencei közé tartozik-e faj.

 Megszorítom bicskám mintázott nyelét és tömény gondolkodásba kezdek. A pánik regnál felettem, és feszengek is ebben a frusztráló állapotban. Ahhoz, hogy megöljem az engem pásztázó fenevadat valahogyan hátára kell jutnom, két szárnya közé döfnöm a mancsomban tartott kést. Tétovázás nélkül felé lódulok hát, minden megmaradott erőmet felhasználva. Követi példámat, s őrjöngve lépdel irányomba, néhány tűzgolyót elszórva út közben. Átsiklom nyálkás teste alatt, majd farkára ugrom, s durmoló tüskéi segítségével felfelé vonszolom magam, hogy elérjem kívánt célom. Hamar rádöbben, hol császkálok éppen és úgy tűnik kicsit sem őrül halál hírének, ám ez engem nem zavar. Míg ő feldúltan lengeti testét egyik helyről a másikra, addig én egyre gyakrabban ragadom meg nedves töviseit, s mélyesztem kusztorám vastag bőrébe. Fújtatva érek szárnyainak tövéhez, melyekkel vadul hadonászik, még jobban megnehezítve a dolgom. Erősen koncentrálok, hogy eltaláljam célpontom, valami mégis megtöri figyelmem.

 – Hé, sárkány! Én finomabb vagyok – Killian hangoskodik pár jelentéktelen méterrel odébb. A zörejt hallva a bestia lecsillapodik, időt  nyerve, ezzel, nekem. Felemelem két karom, majd egy jókora lendülettel tőröm a megfelelő helyre szúrom, és végzek a ránk támadó szörnyeteggel.

***

 Órákkal később, a hajnal első sugaraira ébredek a nappaliban található, bézs kanapémon. Ujjaimat szemeimre pakolom, majd megdörzsölöm azokat egy álmos ásítás közepette. Feltápászkodom. Időközben látásom is helyre áll, makulátlanná válva. Törött porcikáim a haló felé vontatom ráérősen, hogy köszöntsem a lányt, aki segített elpusztítani a lényt, ám meglepetésemre ott senki sem vár. Az ágy szépen megterített, mintha érintve sem lett volna. Minden párna a helyén szundít, s a takaró rájuk terítve díszeleg. Éjjeli komódomon egy mezei virágokból álló csokor is akad - ámde, sehol egy lélek. A hölgy eltűnt, még mielőtt megköszönhetem volna tettét.

 Délelőtt tíz óra körül már idekint lézengek, a csípős levegőben O'Donnell tábornokkal. Nem véletlenül élvezem vezetőm megtisztelő közelségét, végtére is közös sétánknak oka van. A király palotájába baktatunk. Az izgalom ereje meglátszik rajtam. Homlokom verejtékezni kezd, mit megboldogult anyám zsebkendőjével szárítok fel kutyafuttában.
 Barna íriszeim egyszeribben kőfalnak ütköznek., mely húsz méterre emelkedik fel és körül veszi az egész palotát. Legfelül bevágások sorra pompázik, mesebelivé téve a építményt. O'Donnell megütögeti egyik vállam, majd a kapu irányába ered, s miután egy magabiztos leintéssel lebonyolítja bejutásunkat, hozzám fordul :

 – Készen állsz?

 – Azt hiszem – halványan vigyorogni kezdek, azután követem őt. Kellemes csalódás fogad a királyi udvaron, amint megérzem a melegséget. Míg odakint nehéz tél van készülőben, addig a fal másik oldalán a hőmérséklet egy tavaszi napra emlékeztet. Valószínűleg a fejjünk felett lévő búra is közrejátszik ebben.

 – Christopher, cimbora! – A hang hatására megtörnek képzeteim. Albert, Lemúria mostani uralkodója, mosolyogva lépdel vezéremhez, s odaérve megöleli őt. – Ezer éve nem láttalak!

 – Mi tagadás, fenség, akad némi megölendő bestia, az utóbbi időben – Christopher tábornok nevetni kezd, s királyunk is csatlakozik hozzá, amíg én a háttérben húzódom meg csendesen. – Enged meg, hogy bemutassak valakit – mutató ujját rám szegezi, aztán magukhoz kéret, majd miután odaértem beszélni kezd: – Ő itt Tate Blackwood. Jó barátunk Thomas, fia és a lányod jövendőbeli védelmezője.

 – Fenség – meghajlok az előttem lévő pocakos férfi előtt. Fejét ősz hajszálak lepik be, de jól látszik kezd kopaszodni. Koránál öregebbnek tűnik egy-két évvel, mit viseletével próbál kárpótolni. Korona nincs rajta, csak a kezén cicomázó gyűrű fedi fel ki is ő valójában, mivel tudniillik, az ott Fionn tulajdona volt. – Örömömre szolgál, hogy megismerhetem.

 – Ugyan, fiam, hagyd ezt. Enyém az öröm, hogy itt tudhatom annak gyermekét, aki megmentette a lányom életét. Jut eszembe, ő is mindjárt megérkezik. Percek kérdése az egész.

 – Szerintem már jön is – O'Donnell derűsen ejti ki könnyed szavait. Egy hölgy közeledik kecses lépésekkel. Egyszerű, s lám, mégis nagyszerű öltözékbe bújt. Ruhája bizonyára fűzős, merthogy nőies alakja jól látható. Felső része rózsavörös, alja fehér színekben tündököl. Testtartása hercegnőhöz méltó, fejét és tekintetét egyenesen tartja, mindvégig. Fürgén közeledik, s előttem egyre inkább egy ismerős alak rajzolódik ki. Hajkoronája eperszőke, s benne egy karmazsin virág helyezkedik el. – Hercegnőm.

 – Tábornok, apám – a lány kedvesen köszönti a mellettem állót és büszke atyát.

 – Kislányom, a fiatalember, Tate Blackwood, a te személyes őrződ.

 – Üdvözlöm, Tate – egyenesen szemeimbe néz, és ekkor döbbenek rá, hogy ő az. A lány. Killian Johan. – A nevem Violet Rose Charlotte Leroy.

Első fejezet

Kedves őrzők,

Örömmel közlöm veletek, hogy megérkezett az első fejezete a történetnek, amelynek elolvasásával hivatalosan is megkezdődnek a kalandok és bonyodalmak, Lemúria birodalmában. Legyetek résen miközben e sorokat kutatjátok, meglehet, hogy veszély leselkedik rátok.

U.I.: A hibákat folyamatosan javítjuk.

***

 Magányosan ülök birodalmunk egyik lepukkant kocsmájában, és két kezem között egy korsó hideg sört szorongatva bámulok a semmibe.  Azt hiszem, egy kicsit szédelgek már, talán jóval többet ittam, mint amennyire szervezetemet sikerült felkészítenem az idő kegyetlen múlásával, - de, hogy őszinte legyek, nem érdekel. Egyszerűen csak próbálom kiélvezni azt, ami még élvezhető és ami talán holnap hirtelen foszlik darabokra. Ez nem más mint silány életem, melynek középpontjában egy megoldást nem ismerő gond tátong álmosan, mert már unja magát.

 Felemelem poharam, hogy kiszürcsöljem belőle az utolsó kortyot, majd a magas, szőke pincérfiúra szegezem szemeimet és kérek egy újabb menetet. Gúnyosan megjegyzi, hogy eleget ittam már, de meg sem hallom, elengedem füleim mögött és csendben várakozom tovább. Percek múltán kapom csak meg italom, és bánatosan, gondolataimba feledkezek. Rég elhunyt apám arcképe, s hőstettei táncikálnak emlékeim halmazának legtetején, felidézve bennem a hasznavehetetlenség keserű érzését és a bűntudatot, mely lassan mar belülről. Újabb slukkot engedek szabadjára ajkaimon keresztül, és élvezem, ahogyan az kellemesen lehűti forró torkomat. Körülbelül tízen fordultak be ide hozzám hasonlóan, és folytatják bánatukat az alkoholba, vagy éppen ellenkezőleg, ünnepelnek valamit, ami boldogságot csempészett az életükbe.

 Tőlem jobbra - pontosan két székkel odébb - egy veterán borozgat szótlanul. Régebben egy volt azon őrzők közül, akiket felderítőknek nevezünk. Bátran lopakodott a Sena erdő árnyas oldalára, hogy olyan információkat birtokolhasson, amelyek megmenthetik az emberi fajt és annak jövőét. Szép időket élt, mindaddig, míg egy bestia lenem tépte bal lábát, ezzel megfosztva életének értelmétől.  Egyesek szerint egy sárkány varázsolt végtagjából rideg húsdarabot, mások azt terjesztik, egy acramantula tehet a történtekről. Bárhogy is zajlott a harc, a lény győzelmet aratott, s bizonyára ennek a szegény ördögnek senki sem kíván a helyében lenni, egyedül megöregedni, egy régi, már-már romokban heverő faházban. 

 Míg én magamba roskadva a holnapi napon tanakodom, addig valaki megtöri a bal oldalamon pihenő szék nyugalmát.

 - Egy kancsó sört kérek – mondja, s közben megsimogatja két karját. Egyszeribben gerincem mentén eluralkodik a libabőr. Valószínűleg a mellettem ülő fiatalembernek köszönhetem, mivel akarata ellenére becsempészte a korai tél hűvös levegőjét. 

 Magas, vékony fiú, akit látszatra egy könnyed fuvallat is elsöpörne a föld felszínéről, ám barnán tündöklő szembogarai megkérdőjelezik ezt, hisz erőt és vakmerőséget sugároznak, ezzel kompenzálva testi hiányosságait. Aranybarna tincsei rakoncátlanul szóródnak szét homlokán, amelyen talán egy-két finom barázdát vélek felfedezni, míg vékony ajkai elszíneződtek a kint lévő alacsony hőmérséklettől. Régi, kopott ruhákat visel, s derekán egy övet, ami bőrből készült. Nyakánál egy kötés díszeleg melyet a hátára terített. Bundás köpenyének egy fontos része; két oldalán egy-egy barna szütyő kapott helyet, miket percekkel ezelőtt vettet a padlóra. 

 – Köszönöm – szólal meg, ezáltal elvonva a rá irányuló figyelmem. – Mennyi lesz?

 – Két steksz – válaszolja magabiztosan Luka, a pult túloldaláról.

 – Két micsoda?

 – Steksz – szólalok meg végül, s ezt követően elfogyasztom a már sokadik üveg korsóm, utolsó cseppjét is. – Nálunk így nevezik a suskát – felelem, mire ő még mindig értetlenül néz rám. Mostanra megbizonyosodtam, hogy ez a kölyök, idegen helyről érkezett. Biztosan őrült – gondolom magamban. – A pénzt.

 – Á, értem. Két arany? Miért ilyen sok? – kérdezi miközben átnyújtja a fizetséget Lukának.

 – Figyelj, haver – bal tenyerem csontos vállára helyezem és így folytatom : - Fogalmam sincs, hogy rosszul informált vagy-e, vagy egyszerűen csak őrült aki a halál hátborzongató társaságát keresi, de Lemúria, nem a legbiztonságosabb hely, sőt, egyenesen a legveszélyesebb, hisz – hangom elcsuklik, szemeim vélhetően keresztben állnak, de sikerül befejeznem mondatom – minden honnan szörnyek leselkednek. Nehéz idők járnak, tudod? És a kérdésedre válaszolva, mindenkinek szüksége van a pénzre – úgy néz rám mint egy nagyon részeg emberre aki hülyeségeket beszél, s  minden bizonnyal megvan rá az oka. – Nos,  ötleted sincs, hogy mi vár itt rád, ugye? Mert akkor értem, mi vonzott ide, ugyanis a táj olyan, akárcsak a mesékben, viszont ha mindennel tisztában voltál és mégis betetted a lábad erre a helyre, akkor csak ostoba lehetsz.

 – Nem vagyok ostoba és rosszul informált sem, azért jöttem, mert őrző akarok lenni – combjára csap, s közben megkóstolja a poharában lévő sárga itókát. Nevetni kezdek az egyszerűen röhejes kijelentésétől. – Valami gond van?

 – Csak vicces srác vagy – nevetek tovább, viszont dermesztő tekintetétől kacajom abbamarad. – Ó, te jó ég! Komolyan gondolod a dolgot.

 – Persze, hogy igen – bólint helyeslően. – Miért olyan furcsa ez?

 – Voltaképpen természetes a korosztályodnál. Luka, kérek még egyet – szólítom meg a szőke fiút.

 – De hát már így is eleget ivott, hadnagy – hallom fülsértő válaszát.

 – Semmi közöd hozzá, Krupin – mordulok rá. Micsoda kiszolgálás.

 – Maga egy hadnagy? – faggatózik az idegen.

 – Úgy tudom – megcsikargatom viszkető orrom, persze nem udvariatlan, esetleg undorító módon.

 – Nem értem. Akkor miért mondja azt, hogy őrzőnek lenni egyenlő az öngyilkosságal?

 – Nem mondtam ilyet. Csak arra céloztam, hogy itt senki sem akar az lenni, kivéve a kíváncsi, nagyon bátor személyiségeket, vagy azokat, akik komoly agysérüléssel rendelkeznek. 

 – Én az első kettő közé tartozom, efelől biztosíthatom. Egyébként a nevem Colin Lockhart – kezét felém nyújtja, amit rögvest viszonozok.

 – Tate Blackwood. Örvendek Colin. Honnan érkeztél?

 – Tengeren túlról, egy kisebb falúban éltem, mígnem megelégeltem és úgy döntöttem visszatérek – mosolyog szerényen.

 – Vissza?

 – Igen. A szüleimmel itt éltünk egészen 5 éves koromig, aztán úgy döntöttek elmenekülnek, mert nem bírták a folytonos rettegést.

 – Érthető. Szóval egy lemúrral van dolgom – finoman megpaskolom vézna hátát, mire kicsit elhúzódik.

 Órákkal később, még mindig Collin társaságában, ücsörgök Luka apjának foszladozó kocsmájában. Önfeledten iszogatunk mikor bort, mikor sört, és poharat, pohárra halmozunk, miközben megvitatjuk nagy álmát, miután oly nagy áhítattal sóvárog. Éjfél lehet már, s talán el is múlt, de egyre többen kanyarodnak ebbe a rokonszenves sörözőbe, ahol a a végtelenségig elütik az időt. 

Az ajtó újfent nyiszorog, most fülsértőbb zajt csapva, aztán kinyílik és mindenki döbbenettel figyeli az ott lévő lányt, aki a falap bezárásával próbálkozik. Miután sikerrel jár, megfordul és körbenéz. Eperszőke haja elázott a kint tomboló vihartól, s a ruhái is csurom vizesen tapadnak bőréhez. Keze, lába remeg, miközben lassan a pulthoz sétál. A férfiak minden mozdulatát boldogan lesik, és pár barom, büszkén megszólítja, azt hangoztatva mennyi élvezettel a magáévá tenné őt, - persze teljesen más szavakat dobálva felé.
 A lány csendben marad. Elpirult arca arról árulkodik, elszégyellte magát, ennyi hímnemű személy között, pedig erre semmi oka sem volna. A kiszolgáló fiú is fondorlatosan méri végig tekintetét rajta, minden bizonnyal piszkos ötleteket fontolgat furfangos elméjében, mert nem olyan hülye ő, amilyennek mutatja magát. A mellettem ülő szintén a nőt bámulja, ám két szemében látom, nem mocskos dolgok járnak a fejében. Talán még nem látott ilyen szép teremtést, mert tény és való, a hölgy szépségben nem szenved hiányt. Hallom ahogyan halkan rákérdez, nincs-e egy kiadó szoba itt, vagy másutt, ahol álomra hajthatja fejét, amíg tart a vihar, de hamar elszomorodik, mikor megtudja még járnia kell keveset a legközelebbi panzióig. Megköszönni a szőke fiatalember válaszát, majd ezt követően, úgy dönt azonnal tovább áll és elindul a kijárat felé, ám valaki útját állja. Egy részeg legény, akinek már rég ágyban volna a helye. Mocskos szájába harap és perverzen mosolyog az előtte álló ijedt lányra, aki csak távozni szeretne.

 – Szia madárka – barna hajába túr, ami zsírosan csillog a félhomályba. – Nálam nyugodtan alhatsz, ha gondolod. El is szórakoztatlak az éjszaka folyamán – egy pillanatra züllött barátaira mered, majd visszapillant a lányra. – Na, mit szólsz? 

 – Köszönöm, de nem. Inkább megszállok máshol. Messze tőled – válaszolja a vöröske és megint csak elindul, sikertelenül.

 – Gondold át – a fiú erőszakossá válik, megragadja a nő két csuklóját, és gorombán rángatni kezdi őt. Mindenki felugrik, de senki sem tesz semmit. – Játszunk kicsit. Jó lesz, meglátod - hirtelen elém villan, hogyan erőszakolja meg és teszi tönkre hátralévő életét egy ártatlan személynek, csakhogy ő bűnös módon élvezkedjen és kielégítse magát.

 – Engedd el! – Jelentem ki ellenmondást nem tűrő hangon.

 – Nicsak, Blackwood hősködik. 

 – Azt mondtam, hagyd békén – lábaim felé lódulnak, s érzem, kezd elfogyni a türelmem.

 – És mi van, ha nem akarom, hadnagy? Mi lesz akkor? – továbbra sem ereszti, ezzel még jobban feszegetve a húrt.

 – Akkor átéled a poklok, poklát – karjaimat összefonom, a közelében telepszem le és nyugodtan hozzáteszem :  – Mert először helyben hagylak, úgy, hogy a saját apád sem ismer rád, majd miután begyógyult minden seb, ami az arcodon pihent meg kényelmesen, újra felkereslek és megint elverlek, mint egy mocskos dögöt. Heteken át kísérteni foglak, s legrosszabb rémálmod leszek. És ezzel még koránt sincs vége, mert hónapok múlva, mikor már azt hiszed felszívódtam és nem bántalak többé, elkaplak és az apád késeivel, - mert ha jól tudom, hentes, -  kiheréllek, megkeserítve az egész életed. Ezek után úgy döntesz öngyilkos leszel, mert annak már nincs értelme élni, akit a hímvesszője vezetett, de az már megszűnt létezni. Na, mit szólsz? Gondold át – idézem szavait, gúnnyal fűszerezve.

 Remegve elengedi a lányt és mérgesen kirohan a teremből a tomboló időbe. Colin megveregeti a vállam, fülemhez hajol, és halkan suttogni kezd: szép volt! Elhúzom ajkaimat és némán észlelem, ahogyan a büszkeség szétáramlik bennem.

 – Köszönöm – hálálkodik a lány, miközben egy könnycsepp gördül le piros orcáin.

 – Szívesen tettem. Tényleg nincs hol megpihennie?

 – Nincs – tekintetét a földre szegezi, s térdtől fedetlen lábait, keresztezi.

 – Nálam meghúzhatja magát az éjjel. De, csak ma. Colin, neked van hol aludnod?

 – Kivettem egy szobát – válaszol az új barátom.

 – Jöjjön – kanyarodom a lányhoz, majd a megfogom kezét és elindulok vele. – Remélem nem zavarja. Nem akarom, hogy eltévedjen, s egy perverz idiótába fusson – fáradtan bazsalyog és fejével jelzi, hogy semmi gond. Naiv lány. Könnyen megbízik bennem, pedig sorozatgyilkos is lehetnék.