2015. augusztus 4., kedd

Második fejezet

Sziasztok gyakornokok! Elhoztam a második fejezetet, s őszintén remélem elnyeri a tetszéseteket, aminek a jövőben majd hangot is adtok. Jó olvasást nektek!

***


 A tomboló vihar is elcsendesült végül, a kövér esőcseppek helyét a titokzatos holdsugarak átvéve. Utamon csend kísér végig és egy - a beszédben - visszafogott nő, kinek eperszőke fürtjeivel pajkosan játszanak az éjszaka meggyötört szelei. Sietve lépdelünk a saras ösvény földjén, s néhány kisebb tócsa harmonikus nyugalmát is sikerül megzavarnunk. Megviselt bakancsom talpát erővel eresztem a talajra, - zajt csapva a már zavaróan békés erdőben -, s közben tekintettem gondosan a fákon és azok között legeltetem. Aggódni kezdek és minden mozzanat gyanússá válik számomra. Furcsa érzés kerít hatalmába, mintha valaki, esetleg valami minket figyelne a támadás megfelelő időpontjára várva. Bár meglehet, paranoiássá váltam az évek során.
 – Megtudhatnám a becses nevét, hölgyem?  a lány arcát a köpönyegén levő rongyos csuklyával takarja. Hosszú másodpercek elteltével válaszol csak ártatlan kérdésemre:
 – Killian Johan  mondja suttogva. Nem néz rám egy röpke pillanatra sem. Szégyenlős teremtés, aki bizonyára zárkózott személyiség és naponta álarc mögé bújik, hogy érzékeny szíve elviselje a nehézségek terhelő súlyát.
Vagy talán csak hazudik nekem.
 – Férfi nevet visel? Érdekes. Miért?
 – Hát...öhm... erről a szüleimet kérdezze  váratlanul lerántja hajáról kapucniját, felfedve szép arcának már majdnem tökéletes vonásait.  Nem szeretnék tolakodó lenni, de, maga Thomas Blackwood rokona?  smaragdzöld szempárja engem bámul, s tisztán visszatükrözi kíváncsisága tűzét, melynek lángja konokul égetheti szívét odabent. Biztosan tévedek, de mintha már láttam volna. Olyan ismerősnek tűnek az arcát díszítő gödröcskék, telt, rózsaszín ajkai, s még két tündöklő szembogara is. Láttam már valahol.
 – A fia vagyok  hangszínem mély, s keserű is egyben. A hiányérzet makacsul tör fel bennem pár emlékkel párosítva. Újfent a bűntudat mardossa silány lelkem, míg szemeimben könnyek csillannak fel, melyeknek nem engedek utat, inkább megszokott helyükön marasztalom őket.  A nevem Tate, Tate Blackwood – felé fordítom pillantásom, és elmosolyodom.
 – Tudja, Tate, az édesapja csodálatos ember volt, és emellett bátor őrző is.
 – Talán ismerte őt?
 – Kiskoromban láttam párszor, de semmi több. A köznép sokat beszél róla, és én szeretem hallgatni őket, amint azt ecsetelik, hogyan mentette meg több száz ember életét, míg, mígnem...
 – Meghalt.
 Utolsó mondatom hallatára Killian arcára szánalom és megbánás ül ki. Bocsánatot akar kérni, s száját is beszédre nyitja, hogy kiejtse azt a rövid szócskát, mely annyi érzést rejt magában, ám mégsem teszi, ahelyett rémülten néz körbe. Nem messze tőlünk egy recsegő hangot eresztenek útjára, majd egy újabbat, s azt követően még egyet. Mutató ujjam széles ajkaimhoz emelem, a lány tudatára adva, hogy egy eltévedt szót se adjon ki, ha kedves az élete, aztán nesztelenül leeresztem testem, majd cipőmből kikapok egy tőrt. A vészjósló hang felerősödik, mintha már a közvetlen közelünkben volna, majd egyszeribben elcsendesül, én pedig magamhoz rántom Killiant, amibe minden porcikája belerezzen.
 – Fogja ezt – puha tenyerébe csempészek egy piciny kulcsot, miután folytatom mondandóm:  Az az érzésem, hogy percek kérdése és valami ránk fog támadni. Én majd elvonom a figyelmét, amíg maga elrohan, rendben?  helyeslően bólint, s szipogni kezd. Biztosan halálra rémült.  Ne álljon meg, ameddig egy fából készült viskóig nem ér. Oda menjen be és rejtőzőn el. Ne nyisson ajtót, csupán csak akkor, ha három kopogást hall. Az leszek én. Világos?
 – Igen  hangtónusa ijedten csapódik füleimhez.
 Megint bolyongó hangokat hallok, viszont immáron az éjfekete égbolt felől. Elengedem a karjaimban lévő lányt, majd tekintetem felvezetem, s a szembetűnő teliholdon kívül semmit sem látok. Sehol egy árva csillag, esetleg egy emberhúsra éhezett bestia minek csökönyös üvöltése még mindig kristálytisztán zúg a sűrű erdő bájai között.

 Hirtelen egy méretes árnyat vélek felfedezni az éjszakai fények homályában. A ködös felhők idegesítő léte miatt nem látom pontosan mivel állunk szemben, viszont a lény két szárnya teljesen kivehető.
 Ösztöneimre hagyatkozom melyek egy termetes sárkányhoz vezényelik zavaros gondolataim sokaságát.
 Killian tehetetlen pillantására eszmélek, melyben már nem a vágy csillog, hanem  a rettegés hátborzongató érzése. Hatására rohanni kezdek egyenesen a Fény erdejébe, amely most ironikusan a legsötétebb hely az országban. A szörny reakciója megfelel elvárásaimnak, hiszen utánam ered, szárnyaival ide-oda csapkodva a magasban.
 – Fusson Killian! Meneküljön, ahogy csak bír! – torkom szakadtából kiálltok felé, mire észbe kap és követi tanácsom, ameddig én hangosan fütyülni kezdek.
– Heey te, sárkány, gyere és kapj el! Csak ennyire futja, behemót? Többet vártam egy akkora bestiától mint te – próbálom feldühíteni kósza szavaimmal, habár tudom egy fikarcnyit sem ért a mi nyelvünkből, de ez mégsem tántorít el.
– Ugyan már, tűzokádó, ennél jobban is megy – hallom ahogyan felettem repked, haragos kiáltásokkal megajándékozva. Nagyot nyelek, s az iramot fokozva, tovább futok. Lábaim fáradtak és tüdőm is mohón levegő után kapkod, de nem lassítok, legalábbis még nem. – Gyerünk Tate, ezzel a semmirevaló tőrrel is megtudod csinálni. Képes vagy rá – buzdító beszédem befejeztével megállok, Sena egy - a vadászatra - ideális pontján.
 Minden oldalból komiszan az ég felé nyúló ágak vesznek körül, így a föld fedte szabad terület elég keskenynek bizonyul, mégis elegendő egy landolás végrehajtásához. Aztán egyszerre por tátong mindenütt. Becsukom szemeim egy elveszett minutum erejéig, s mikor megint kitárom őket, egy borzalmas teremtmény fogad. Testét vörös pikkelyek borítják, hosszú orrban végződő pofáját aranyszínű tüskék veszik körül, szeme látványosan ki van dülledve és engem méreget. Olyan sárkány, ki jóízűen fogyasztja el világunk állatait, ráadásul az ember csontja sem taszítja el, sőt kedvencei közé tartozik-e faj.
 Megszorítom bicskám mintázott nyelét és tömény gondolkodásba kezdek. A pánik regnál felettem, és feszengek is ebben a frusztráló állapotban. Ahhoz, hogy megöljem az engem pásztázó fenevadat valahogyan hátára kell jutnom, két szárnya közé döfnöm a mancsomban tartott kést. Tétovázás nélkül felé lódulok hát, minden megmaradott erőmet felhasználva. Követi példámat, s őrjöngve lépdel irányomba, néhány tűzgolyót elszórva út közben. Átsiklom nyálkás teste alatt, majd farkára ugrom, s durmoló tüskéi segítségével felfelé vonszolom magam, hogy elérjem kívánt célom. Hamar rádöbben, hol császkálok éppen és úgy tűnik kicsit sem őrül halál hírének, ám ez engem nem zavar. Míg ő feldúltan lengeti testét egyik helyről a másikra, addig én egyre gyakrabban ragadom meg nedves töviseit, s mélyesztem kusztorám vastag bőrébe. Fújtatva érek szárnyainak tövéhez, melyekkel vadul hadonászik, még jobban megnehezítve a dolgom. Erősen koncentrálok, hogy eltaláljam célpontom, valami mégis megtöri figyelmem.
 – Hé, sárkány! Én finomabb vagyok – Killian hangoskodik pár jelentéktelen méterrel odébb. A zörejt hallva a bestia lecsillapodik, időt  nyerve, ezzel, nekem. Felemelem két karom, majd egy jókora lendülettel tőröm a megfelelő helyre szúrom, és végzek a ránk támadó szörnyeteggel.

***
 Órákkal később, a hajnal első sugaraira ébredek a nappaliban található, bézs kanapémon. Ujjaimat szemeimre pakolom, majd megdörzsölöm azokat egy álmos ásítás közepette. Feltápászkodom. Időközben látásom is helyre áll, makulátlanná válva. Törött porcikáim a haló felé vontatom ráérősen, hogy köszöntsem a lányt, aki segített elpusztítani a lényt, ám meglepetésemre ott senki sem vár. Az ágy szépen megterített, mintha érintve sem lett volna. Minden párna a helyén szundít, s a takaró rájuk terítve díszeleg. Éjjeli komódomon egy mezei virágokból álló csokor is akad - ámde, sehol egy lélek. A hölgy eltűnt, még mielőtt megköszönhetem volna tettét.


 Délelőtt tíz óra körül már idekint lézengek, a csípős levegőben O'Donnell tábornokkal. Nem véletlenül élvezem vezetőm megtisztelő közelségét, végtére is közös sétánknak oka van. A király palotájába baktatunk. Az izgalom ereje meglátszik rajtam. Homlokom verejtékezni kezd, mit megboldogult anyám zsebkendőjével szárítok fel kutyafuttában.
 Barna íriszeim egyszeribben kőfalnak ütköznek., mely húsz méterre emelkedik fel és körül veszi az egész palotát. Legfelül bevágások sorra pompázik, mesebelivé téve a építményt. O'Donnell megütögeti egyik vállam, majd a kapu irányába ered, s miután egy magabiztos leintéssel lebonyolítja bejutásunkat, hozzám fordul :
 – Készen állsz?
 – Azt hiszem – halványan vigyorogni kezdek, azután követem őt. Kellemes csalódás fogad a királyi udvaron, amint megérzem a melegséget. Míg odakint nehéz tél van készülőben, addig a fal másik oldalán a hőmérséklet egy tavaszi napra emlékeztet. Valószínűleg a fejjünk felett lévő búra is közrejátszik ebben.
 – Christopher, cimbora! – A hang hatására megtörnek képzeteim. Albert, Lemúria mostani uralkodója, mosolyogva lépdel vezéremhez, s odaérve megöleli őt. – Ezer éve nem láttalak!
 – Mi tagadás, fenség, akad némi megölendő bestia, az utóbbi időben – Christopher tábornok nevetni kezd, s királyunk is csatlakozik hozzá, amíg én a háttérben húzódom meg csendesen. – Enged meg, hogy bemutassak valakit – mutató ujját rám szegezi, aztán magukhoz kéret, majd miután odaértem beszélni kezd: – Ő itt Tate Blackwood. Jó barátunk Thomas, fia és a lányod jövendőbeli védelmezője.
 – Fenség – meghajlok az előttem lévő pocakos férfi előtt. Fejét ősz hajszálak lepik be, de jól látszik kezd kopaszodni. Koránál öregebbnek tűnik egy-két évvel, mit viseletével próbál kárpótolni. Korona nincs rajta, csak a kezén cicomázó gyűrű fedi fel ki is ő valójában, mivel tudniillik, az ott Fionn tulajdona volt. – Örömömre szolgál, hogy megismerhetem.
 – Ugyan, fiam, hagyd ezt. Enyém az öröm, hogy itt tudhatom annak gyermekét, aki megmentette a lányom életét. Jut eszembe, ő is mindjárt megérkezik. Percek kérdése az egész.
 – Szerintem már jön is – O'Donnell derűsen ejti ki könnyed szavait. Egy hölgy közeledik kecses lépésekkel. Egyszerű, s lám, mégis nagyszerű öltözékbe bújt. Ruhája bizonyára fűzős, merthogy nőies alakja jól látható. Felső része rózsavörös, alja fehér színekben tündököl. Testtartása hercegnőhöz méltó, fejét és tekintetét egyenesen tartja, mindvégig. Fürgén közeledik, s előttem egyre inkább egy ismerős alak rajzolódik ki. Hajkoronája eperszőke, s benne egy karmazsin virág helyezkedik el. – Hercegnőm.
 – Tábornok, apám – a lány kedvesen köszönti a mellettem állót és büszke atyát.
 – Kislányom, a fiatalember, Tate Blackwood, a te személyes őrződ.
 – Üdvözlöm, Tate – egyenesen szemeimbe néz, és ekkor döbbenek rá, hogy ő az. A lány. Killian Johan. – A nevem Violet Rose Charlotte Leroy.

5 megjegyzés:

  1. Szia!Megint én vagyok.Elolvastam a 2.részt is,amiben szintén kellemesen meglepődtem.A történetedet nagyon szeretem,engem mindig megfogtak az ilyan tipusú írások.A legjobban az egész történetben az aprólékos leírás és a karakterek tetszenek.Ahogy saját szavaiddal kifejted a dolgokat,ahhoz tehetség kell.És ehhez csak gratulálni tudok.
    Ez a csavar itt a végén az eperszőke lánnyal nagyon tetszett.Meglepő és váratlan volt,de nekem nagyon bejött.Remélem lesz még folytatása ennek a történetnek,mert ha lesz,akkor figyelemmel fogom kísérni a fejleményeket! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :).
      Először is köszönöm. Másodszor pedig nagyon, de nagyon örülök, hogy tetszik. Mosolyt csalttál az arcomra ezzel a kommenttel.

      Törlés
  2. Szia :) Szerintem érdemes lenne folytatnod! Tetszik ahogyan írsz. Bár egy valami zavart... túl sötét a háttér és a betűk. Szerintem vagy a háttéren, vagy a szövegen világosítani kéne.. mert egy idő után megfájdul az ember szeme :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :). Köszönöm, hogy írtál. Már meg is változott a betűk színe.

      Törlés
  3. Sziia!
    Most találtam rá a blogodra. Nagyon tetszik, egyszerűen imádom. Tetszik, hogy minden történést szépen kifejtessz. A karaktereidet is egyből megkedveltem. :) Várható folytatás? Ha igen, mikor?

    Viki^^

    VálaszTörlés